2010. szeptember
Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy!
Lomb Kató, a majd húsz nyelven beszélő tolmács szerette mondani:
"a nyelv az egyetlen amit még rosszul is érdemes tudni!"
Az eljajátított nyelvek nagyrészét egyedül tanulta meg.
Volt két olyan tulajdonsága ami kulcsfontosságúnak bizonyult a nyelvtanulás szempontjából. Először is erős vágyat érzett, hogy elsajátítsa az adott nyelvet.
Másodszor: imádott olvasni. Könyvember volt.
Nyelvtanulási módszerének semmi köze a magoláshoz, memorizáláshoz.
Ahogy ő tanult nyelvet az inkább a kalandos rejtvényfejtéshez áll közel.
Miután az adott nyelv nyelvtanának logikai összefüggéseit tankönyvből megértette, - pár nyelv ismerete után pedig már megfejtette azt és csak ellenőrizni kellett egy nyelvtankönyvben - mindig ugyanúgy járt el:
Szerzett egy könyvet az adott nyelven, ami őt érdekli, mai beszélt nyelven íródott és sok párbeszéd van benne.
Őt pont a szerelmes regények érdekelték. Fogta a könyvet és elkezdte olvasni.
Szótárt még véletlenül sem fogott kézbe - csak egy ceruzát.
Olvasta a szöveget és ha olyan szóhoz, kifejezéshez ért amit nem értett akkor megpróbálta kikövetkeztetni. A nyelvtan alapján
azt már szinte biztosan tudta, hogy mi is az ismeretlen szó: főnév, melléknév vagy ige... A mondat kontextusából pedig a szó jelentéséről is legalább sejtése mindig volt.
Ha nem tudta megfejteni a szó jelentését megnyugtatóan akkor megjelölte a szót ceruzával, margóra írta a sejtését és hagyta, hogy néhány sor vagy néhány oldal múlva a szó egy másik kontextusban megfejtse magát. Meglátása szerint az ilyen rejvényfejtő munkával megtalált szó, kifejezés sokkal jobban rögzül. Kötődik hozzá a körülmény, és a sikerélmény, ahogy megfejtetted.
Míg az olvasás szótárral - minden idegen szónál megálva : Favágás.
Meg - nem is muszály elsőre minden szót érteni. A történet szempontjából olymindegy, hogy a gyilkos egy rekettye vagy mogyoróbokor mögött rejtőzködik... A könyv pedig mindig velünk van, bármikor elővehető. Öt percre - pár bekezdés erejéig vagy egy hosszabb utazás során órákra.
Nem szabad sajnálni, minnél jobban összefirkálod a jegyzeteiddel annál jobb lesz az eredmény.
Én személy szerint még egy dolgot szeretek: Olyan könyvet olvasni angolul amit magyarul szinte már kívülről tudok. Az amszterdami utcai antikváriusnál vett Adriann Mole naplóját az évek alatt többször kiolvastam. Megbizonyosít abban, hogy egy adott kifejezést tényleg így vagy úgy kell használni élő szituációban. Az adott kifejezés bár Hunglishul összerakottnak tűnik: de lám, az angol is használja és pont úgy.
El kell olvasni az első könyvet, majd a másodikat és az ember egyszerre csak - meglepően rövid idő alatt - észreveszi, hogy folyékonyan olvas az adott nyelven.
A jelszavaink: mindennap és élvezettel..
Nem azért mert KELL, hanem mert gyönyörűséget okoz, szellemi izgalmat és a nyelv ismeretével kinyílik a világ.
Lomb Kató aktív éveiben még csak inkább a könyv volt de előszeretettel ajánlotta idegennyelvű rádióadások magnóra rögzítését és hallgatását.
A mi korunkban tobzódhatunk : az internettel minden elérhető. Legjobban engem érdeklő angolnyelvű blogokat szeretek olvasni. Abszolút mai nyelven íródnak és tartalmuk miatt igencsak érdekelnek. Ha filmet nézünk, akkor lehetőség szerint angolul felirattal. Jó érzés amikor valamelyikünk már megjegyzi, hogy milyen silány a felirat.
Van egy tervem, mikor külföldön járok, utána mindig megfogadom, hogy rászánom azt a kis időt.
Egy-egy szabad hétvége alatt szeretnék megtanulni konyhanyelven olaszul, németül, franciául, spanyolul, kinaiul, japánul...
Annyira, hogy az étteremben tudjak rendelni, utbaigazitást kérni vagy boltban vásárolni, kérdezni és válaszolni pár udvarias mondatot.
Milyen jó lenne ezzel a tudással utazni! Milyen jó lehet egy olasz étteremben olaszul rendelni ! Azzal fogom kezdeni :)
http://www.libri.hu/konyv/igy-tanulok-nyelveket.html
“Már nem vágyom semmi másra, csak egy kertre, ahol szeptemberi délelőtt fedetlen fővel lehet üldögélni egy diófa alatt. Az ember a végén csak közhelyekre vágyik. A kert közhely; menjünk haza, üljünk le a diófa alatt"
Márai Sándor: Ég és Föld - A kert.
Sokan vannak úgy, hogy az első augusztus végi esős napok után lemondóan legyintenek: Vége a nyárnak - ennyi volt, jön a hét hónap elsötétedés !
Talán ez a második vagy harmadik év, hogy értékelem és élvezem az őszt.
Kedvenc évszakom a tavasz, amikor a steril nulla fok alatti szagtalan hónapok után hirtlen újra illata lesz a világnak. Priceless amikor először megérzem a föld, a hó alól kikerülő avar, az első zöld növénykék, a csillogó víz illatát.
Az ősz a tavasz tükörképe.
Vénaszonyok nyara - szeptember ? Mint májusban.
Október első fele ? Mint a változékony április. Ne hagyjuk magunkat - élvezzük !
Beérnek a gyümölcsök és beérik a szőlő. Jönnek a legszebb kirándulónapok. Mi még kajakozni is megyük. És itt lesznek megint az aranynapok !
Remélem idén sikerül elkapni odakint !
Hamvas Béla
ARANYNAPOK
Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyárvégi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél.
Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.
Mikor a nyárvégi esős idő szűnik, az ég kitisztul és az időre jellegzetes lágy nyugati szél megindul, tudom, hogy itt vannak az aranynapok, mindig találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy háromszor huszonnégy órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben töltsek el annyit, amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szőlőtőkék alá üljek, sorra, lassan végigkóstoljam a fajták elragadó sokaságát. A Muscat Black Hamburg, a tojásdad fekete muskotály, omló mazsolaízével minduntalan visszatérésre csábít. De ott van a Muscat Ottonel, a Mézes Fehér, a Delaware, a Szőlőskertek Királynője is. Közben mandulát rágcsálok, leülök a partra, friss diót hámozok, figyelmesen és gondtalanul. Ezekben a kései, érett napokban még a madarak is megszólalnak. Reggel korán rigót hallok, délután a fülemüle énekel néhány ütemet, mintha sóhajtana, s alig tudom a meghatottságtól könnyemet visszafojtani. Miért? Nem tudom.
Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgyből, olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bőbájos melankóliába feloldaná.
Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprika, a nehéz tökök és dinnyék csodájával. A gyalogút fölé szilvafa hajlik, két szemet leszedek, a földre hajolok, hogy a lábam mellöl a négylevelő lóherét leszedjem, mintha május vége lenne.
De kimegyek azért is, mert a múlandóságnak e bővös napjaiban, inkább, mint a friss áprilisban, a lángoló júliusban, közvetlenül át tudok élni valamit: az élet megdicsőülését. Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs.
Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek, én elindulok, hogy létükben részesüljek, mindig kapok valamilyen belátást, mintha az év munkája akkor érett volna meg, és szüretelésre készen állna.
Az idén e napok aránylag későn kezdődtek és szokatlanul soká tartottak. Az ég szeptember huszadika körül derült ki, az arany az erdők fölött október ötödikén még mindig ragyogott, az erdei pacsirta szüntelenül énekelt, és a nedves völgyekben ibolyát szedtem csokorba. Könnyő nyári ruhában félnapokat kószáltam az erdőben, s amikor hazatértem, a szőlőskertek alatt nyíló levendulát találtam. Amit elmondok, személyes. Első pillanatra úgy látszik, senkire se tartozik. Mégis elbeszélem, és tudom, nem vagyok indiszkrét, mert hasonló helyzet lehetősége ma sokak számára nyílt. Következhet olyan idő, amikor ebbe a helyzetbe kerülhet sok száz ember, s nem éppen értéktelen. Amikor délután a hegyoldalon hevertem, s lent a mezőn sarjút kaszáló parasztot néztem vagy két órája már, mialatt a könyv mellettem nyitottan és érintetlenül feküdt, akkor igen mélyről úgy éreztem, hogy jó, ha erről más is tudomást szerez. Elvégre nem került volna különös fáradságomba vagy elhallgatni egészen, vagy a naplóba följegyezni, s ezzel más számára eltemetni.
Koradélután kezdődött, odafenn a fenyők alatt. Őszi kikerics nyílott a kicsiny tisztásokon s ott jártam e tündérek között, minden ízemben zsibongva, boldogan. Eltűnődtem a magányos élmények határtalan gazdagságán és megértettem azokat, akik inkább választották a kertet, vagy a könyvtárszobát, mint a szószéket és a csatatereket. Ebben a percben a közösségi élet végtelen unalmát, a színház, a szórakozás ürességét elviselhetetlennek tartottam, a magányban élt élet gazdagságához képest sívárnak és tartalmatlannak láttam. A magányos élet eseményekben gazdagabb, mint a nyilvános. A bölcs többet él, mint a hős. Ezekben az aranynapokban itt, hogy egy hét múlik el egyedül, szótlanul, most nagyobb életben van részem, mint mikor húsz éve hat hónapig háborúban éltem.
Mikor az erdőből lejöttem, a mogyoróbokrok tövében, a napos oldalon nyíló pipacsot láttam. Az aranynapok az embert mindig meglepik. Fent kikerics, itt lenn pipacs: egymás mellett ősz és június. A szó akkor jutott eszembe. Az agón. Görög szó, de Burckhardt, a történetíró értelmezte számunkra szépen. Annyi, mint: a görög világban csak annak volt jelentősége, ami a nyilvánosság előtt történt.
Mi ezt az agonális életrendet a görögöktől teljes egészében átvettük, és általában csak azt vesszük számba, ami a nyilvánosság előtt játszódik le. Fontos: a hír, a siker, a név, a dicsőség. Önmagukban ezeknek semmi értelmük sincs. Mit kezdek a hírnévvel erdei magányomban?
Azért olyan fontosak, mert agonálisak. Az embernek erejét kifelé, szereppé kell átalakítania, mert az egyetlen lényeges: mások előtt kedvező színben feltűnni.
Egy perzsa király palotát akart építtetni, s két építómővész ajánlkozott: kínai és görög. A tervet mindkettő elkészítette, s a király mikor megnézte, így szólt: A görög szebb, kifelé, mert ha valaki e házat látja, rögtön tudja, hogy király lakik benne; de a szobák üresek és hidegek. A kínai nem ragyog úgy, de belül meleg, meghitt, lakályos, és ezt választom otthonomnak. Mert házamban magamnak akarok lakni, nem pedig a nyilvánosságnak.
A kínai életrend, vagy talán az egész keleti, szemben áll az agónnal. Ez a magánélet intimitása, mely a görögből s a miénkből hiányzik. Mikor itt most egyedül vagyok már több, mint egy hete, megértem a perzsa királyt, mert most magamnak élek, és nem a nyilvánosságnak. Az agonális élet egyszerűen komolytalan.
A füves domb oldalából gömbölyő szikla bújt ki. Jól esett ráülni. Zsebemből somot szedtem ki, bár félérett volt még csak, azt szopogattam, és a magot messze fricskáztam. A felismerés egészen elfoglalt. Éreztem, hogy döntő perceket élek. Választanom kell. Vagyis: már választottam. Nem a cézári életet, nem az agónt, nem a hírt, nem a sikert, nem a nyilvánosságot, hanem az intim és meleg magányt, egyszerűen azért, mert ez a gazdagabb. A több.
Az embert nehéz becsapni. Nem lehet azt mondani neki, hogy eredj erre, itt kapod a többet. Egy idő múlva rájön a csalásra, és akkor vége. Az ember pedig egészen elképzelhetetlenül életéhes lény. Mindig odamegy, ahol több életben van része. Még arra is képes, hogy beteg legyen, ha az egészség kevés élményben részesíti. Mindig a több kell, a ragyogóbb, a tüzesebb, az érdekesebb, a komolyabb, az izgatóbb, a hatásosabb, a megragadóbb. Még régen gondoltam, hogy az agónnal valami baj van, mert keveset ad. Most látom, hogy a bajon nem lehet segíteni. A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak.
Ezt a magatartást számomra kortársaim igen megkönnyítették. A szellemiség, amit szolgáltam, itt magyar földön ismeretlen volt. Ha egész a közönségességig, sőt a nyilvánosságig akarnám a dolgot egyszerűsíteni, azt kellene mondanom, hogy e szellemiségnek három lényeges pontja volt.
Az első: az emberismeretet minden lehető módon, még kellemetlenségek árán is fokozni, mert csakis a jól megalapozott és helyes emberismeretből fakadhat az emberek között termékeny viszony, és csak azok vehetik egymást komolyan, akik egymást ismerik.
A második: felismerni annak a kornak, amelyben élünk, veszélyes válságtermészetét, és az idő khiméra-lényével szembeszállni.
A harmadik: mystique au lieu de politique, ahogy Péguy mondja, vagyis előnyben részesíteni a Szentírást a pártprogramok fölött.
Lehet, hogy ez a szellem nagyon is szembeszáll mindazok érdekével, akik itt éltek. Lehet, hogy Angliában, Franciaországban vagy Németországban el tudtam volna érni valamilyen befolyást. A feltételekről és a lehetőségekről tudomásom nincs és nem is lehet. Kétségtelen, hogy hazám határain túl élő eszmék iránt mindig rendkívül fogékony voltam, talán azért is, mert itt eszméket egyáltalán nem találtam, csak programokat. Ami az egyetemes színvonalat és korszerűséget illeti, tehát nem volt szégyellni valóm. Ami azonban a lényeges produktivitást illeti, abban, őszintén szólva, nem vagyok biztos, mert nem tudhatom, hogy a dolgok menetébe termékenyen bele tudtam volna-e avatkozni. Magyar földön az eszméket bizalmatlansággal fogadták. A bizalmatlanság bizonyos százaléka természetesen mindig a személynek szól, s ezt aránylag korán észrevettem. De sem saját lényemet kiküszöbölni, sem őszinte érdeklődésem körét megváltoztatni nem állt módomban.
Kénytelen voltam megelégedni azzal a sajátságos helyzettel, amely tulajdonképpen helyzettelen. Igazán otthon egy a valóságban meg nem lévö szellemi Európában lettem volna, ahol igazán otthon azok a szellemek voltak, amelyeket komolyan vettem és tiszteltem és barátaimul fogadtam, s az a tény, hogy reálisan itt éltem Magyarországon, szavamnak súlyát és élét elvette.
Azt hiszem, helyzetemet jól magyarázom, amikor azt mondom, hogy itt nem voltam otthon, mert nem voltam stílszerű, korszerű, népszerű; ott pedig, ahol mindez lehettem volna, ott egyszerűn nem voltam. Itt egyetlen emberrel sem találtam olyan, egész bennem élő szellemiségre kiterjedő kapcsolatot, amelyből termékeny közösség keletkezhetett volna, s így legalább egy kicsiny körnek alapja lehetett volna. Ahol pedig rokon szellemű emberekkel találkozhattam volna, ott sohasem tartózkodhattam annyi ideig, hogy az érintkezést felvehettem és kimélyíthettem volna.
Röviden tehát: ahol élni számomra kedvező lett volna, ott alig, vagy egyáltalában nem éltem; itt pedig, ahol éltem, lényem és eszméim idegenek voltak és maradtak. Az, hogy ez miért történt: koromat megelőztem, eszméim újak voltak, lényem túl elvont, a gondolatok lehetetlenek, személyem túl radikális, a színvonal magas, vagy egyéb, most egészen mellékes. Az ilyesminek eldöntése úgysem tartozik reám, mert az ember ezekben a kérdésekben önmaga felől nem mondhat kifogástalan véleményt.
Az ilyen helyzettelenség olyan embert, aki vezetésre és hatásra törekszik, lesújtana. S amíg azt hittem, hogy vezetnem és hatnom kell, engem is lesújtott. Később, amikor a becsvágyról, későn ugyan, de mégis önként lemondtam, és nem támasztottam többé igényt arra, hogy hatást érjek el, a helyzettelenséggel járó határtalan előnyök iránt szemem egyszerre kinyilt. Ez volt az az idő, amikor anélkül, hogy tudatosan mérlegeltem volna, az agónt mint számomra alkalmatlan és sekélyes életrendet elvetettem. Hogy az agón ellenoldalán mi volt, akkor még nem tudtam. Egyelőre csak: el a nyilvánosságtól! el a becsvágytól! el a szereptől!
Egyáltalán nem ismerek olyan szellemileg jelentékeny embert, akinek véléménye valamiképpen ne jelentene csoportvéleményt. Az egyik szava mögött párt van, a másiké mögött baráti kör, a harmadiké mögött érdekszövetség, a negyediké mögött a tanítványok tömege. Minden komoly figyelemreméltó vélemény, amellyel találkoztam, persze itthon, többeké volt, s ezeket a többeket a vélemény megmozdította, s ezek a többek magukat a véleménnyel azonosították. Minden szó tulajdonképpen többek nevében leadott szavazat volt. Úgy vettem észre, hogy a szó súlyát általában úgy mérték, hány ember azonosította magát vele. Ezeket a szavakat igen kedvelték. Ha valakit megtámadtak, a támadó szó csoportszó volt, ha az illetőt megvédték, a védelem is csoport nevében történt. A gondolkozás, az írás, a küzdelem, a vélemény, a vita általában csaknem teljesen kollektív megnyilatkozás volt. A szellemiség szavai, amint mondtam, tulajdonképpen világszemléletek, állásfoglalások, érzelmi és érdek kapcsolatok szavazatai voltak.
Helyzettelenségem folytán nekem sohasem volt alkalmam ilyenképpen szavazni. Mindig csak a magam nevében beszélhettem. Mögöttem, mellettem, vagy velem, nem volt senki. Azzal, amit mondtam, senki sem azonosította magát. Inkább ellenkezett, vagy vitába szállt, vagy bosszúságot váltott ki, elvégre tényleg bosszantó, hogy amikor mindenki kollektív és csoportvéleményt vall, akkor legyen valaki, aki mindezekre fütyül, és csak a maga nevében szól. Helyzettelen voltam, időszerűtlen, népszerűtlen, stílszerűtlen. Senki sem védett meg, magamnak kellett magam megvédenem. Senki sem felelt értem, magamnak kellett felelnem. A véleményért járó felelősségekért a felelősség egész súlya reám esett. Semmiféle csoportba nem tartoztam. S így lassan kénytelen voltam annyira önmagammá válni, még jobban talán, mint eredetileg szándékom volt, amennyire csak lehetett. Rendkívüli módon individualizálódtam. Kortársaim belekényszerítettek abba a teljes magányba és egyedüllétbe, amelyben az összes kollektív kapcsolattól elszakadva és elszakítva, csak azt mondhattam ki, amit tényleg és valóban én mondtam.
Kár a sok szóért. Kiléptem az agónról és outsider lettem. Illetve outsidernek néztek. Mert még mindig azt hitték, részt veszek a versenyben. Nem is tudták elképzelni, hogy legyen valaki, aki a többitől annyira különbözik, hogy még csak nem is versenyez. Outsidernek hívják a legszélen futó lovat. Sejtelmük sem volt arról, hogy már nem vagyok agonális versenyző a sikerért a nyilvánosság előtt, aki szerepéről nem tud lemondani. A pályáról leléptem, és néző lettem.
De nem a verseny nézője. Az egész versenyhistória, a sikerért való mindennap megújuló egészségtelen loholás végtelenül untatott. Igazán találtam különb néznivalót ebben a szép világban. Találtam különb gondolkoznivalót, különb élnivalót, különb írnivalót. Becsvágyam megnőtt. A versenyen aratható győzelem lehetőségét megvetettem. Így értem meg a nevezetes névtelenségre.
A nevezetes névtelenség az agonális életrend ellenkezöje. Olyan életrend ez, amelyben a nevezetes ember névtelen; éspedig azért, mert önmagát a nyilvánosságtól bizonyos óvatos távlatban tartja. Persze a távlat nem jelent negatívumot. A nyilvánosság néha igazán érdekel s a legtöbb esetben mindazt, ami ott történik, jóindulattal fogadom. De cseppet sem ragaszkodom hozzá s végeredményben az egész nyilvános életet bántóan eseménytelennek találom. Ha valaki fölkeres, szívesen beszélek vele, ha elfogadnak, semmi kifogásom ellene, ha hívnak, el is megyek. De ne kívánják, hogy az agonális verseny szenvedélyemmé legyen: ezt a kívánságot nem tudnám teljesíteni. Méltányolniuk kell, hogy érdeklődésem köre egészen más.
A nevezetes névtelenség magatartása nem emberi. Nevezetes névtelenségben él a rigó éppen úgy, mint a tücsök, a bölcs, vagy a szent, a névtelen jótevő s a magányos művész. A kifejezés egyébként annyit jelent: kozmikus helyzet jelentékeny betöltése. Az agón ellentéte, mert az agón éppen a nyilvánosság előtt játszott szerep hatásos eljátszása. Nézetem szerint a nevezetes névtelenség egészen kiválóan alkalmas költőknek, gondolkodóknak, élvezőknek, bölcseknek, vallásos embereknek. S minthogy bennem mindegyikből van valami, számomra tökéletes. Aki nem akar elérni semmit kifelé, agonálisan, még nem jelenti, hogy nem akar elérni semmit egyáltalán. Az ilyen ítélet félreismerné az emberi becsvágyat. A becsvágy hallatlan erejéről nekem is vannak tapasztalataim. Szörnyő, amikor ég, de még szörnyőbb, amikor elfojtják. Meg kell adni neki azt, hogy az embert nevezetessé tehesse, ha már mindenáron azzá akarja tenni. Az ilyen irtózatos realitást, mint a becsvágy, büntetlenül elnyomni nem lehet. Az erőszakos kísérlet vége csak kedélybetegség.
De különbség van aközött, hogy az agónon, az emberi nyilvánosság előtt küzdök a sikerért, és aközött, hogy nevezetes vagyok egy intim végtelenségben. A vallás azt mondja: Isten előtt. S mivel ez a helyzetnek tényleg megfelel, a legjobb a kifejezést megtartani. A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel. Mintha az emberiség előtt való múlandó hír több lenne, mint Istenben a halhatatlanság.
Ez a gondolat vége. Nem egy nap alatt jutottam ide. Mikorra megérett, a kertekből régen visszatértem, tél lett és újra tavasz. De valahányszor eszembe jutott és tűnődtem rajta, mindig felmerült bennem az aurában tündöklő hegycsúcs, a langyos erdő, a sarjút kaszáló paraszt, a pipacs, számban a muskotály ízét éreztem s arcom a nyugati szél puha érintését kereste.
Hat előtt öt perccel komolyzenére ébredek.
A zene végetér, szlovák női hang mondja be ki - mit játszott az elmúlt percekben.
Igen ez a szlovák Bartók rádió, az ő klasszikus adójuk.
Wolfgang Amadeusnak olymindegy, hogy Árpád vagy Szvatopluk nyelvén konferálják fel.
Hatkor azonban, ez a rádió befejezi, nyitószignál és indul a Pátria Rádió.
Már régen rájöttem, hogy óra vagy telefon helyett sokkal kellemesebb rádióra felébredni. Végigpróbáltuk az összes elérhető magyar adót, azonban kivétel nélkül olyan szinten öntenek nyakon a borzalommal reggel, hogy az valami eszméletlen.
Természeti katasztrófa, terroristatámadás, belpolitikai kötélhúzás. Még bemondják az aktuális svájci frank és euró váltószámokat és a gyomromban már érzem is a kellemetlen nyomást.
Kellett valami más. Teljesen véletlenül találtam rá egyik reggel tekergetés közben a Pátriára - erre a felvidéki magyar közszolgálati rádióra.
Hatkor nyugodt, barátságos hangon jó reggelt kivánnak. (!) Utána hallok néhány szlovák belpolitikai hírt. Jóleső bizsergő "kaland" izgalmát érzem amikor bemondják, hogy Nyitrán, Zólyomban vagy Márai Kassáján hová bújtak el sebességet mérni a szlovák fakabátok a Kia Ceed-del. Párkányban melyik körforgalmat újítják fel éppen valamint Malacky és Plavecky Stvrtok között félpályás útlezárás van.
Beszélgetés következik valami normális emberrel - művésszel, pedagógussal, sportolóval, valami régi mesterség művelőjével. Közben zenék, de olyanok amik a magyar kereskedelmi rádióba nem férnének be. Gyerekkorom diszkózenéitől kezdve, magyar számok de nem az agyonjátszottak - csapból is folyók.
Időnként valami felvidéki local hero Aradszkytól is bejátszanak 2-3 számot egymás után. Nem idegesitenek fel, a vérnyomásom marad normális miközben készülődöm.
A tea mellett ha van rá idő sokszor még odaülök mellé tiz percre, mert tényleg igazán érdekes és emberközeli dolgokról beszélgetnek.
A Geszti mondta még azt jópár évvel ezelőtt, hogy egy kanadai favágó ha reggel felkel és kinyitja a rádiót az ottani helyi rádió speekerétől azt várja, hogy olyan zenéket toljon, olyan szöveget nyomjon amitől a lumberjack mosolyogva ébred és jókedvvel, tettrekészen indul az erdőbe.
Emlékeztek Chris-re a "Miért éppen Alaszka" rádiósára ?
Na, valami ilyen a Pátria Rádió nálam, egyenlőre egyetlenként.
Mivel felvidéki rádióról van szó, nálunk jobbára az északi határ mentén fogható.Szerencsére találtam online vételi lehetőséget is :
http://www.parameter.sk/
( oldal alján )
Komámtól jött a hír tegnap, hogy a Varga pincészet kijött a 2010-es Csabagyöngyével.
Az év első bora már évek óta ez a könnyű, intenziv illatú üdítő fehér nálunk.
Most amikor még harsogóan friss és huncut zöld szeme van, jól behütve nem tudok jobbat nála.
Pénteken megkóstóljuk, ha sikerül beszerezni néhány flaskával.
De mit együnk ehhez a könnyű, zamatos borhoz?
Már tegnap is halételre, esetleg kókusztejes, chilis garnélarákra gondoltunk de azt hiszem az új bor mellé remekül fog illeni az egyik legnagyobb ízharmónia amit ismerek:
Zöldfűszerekkel bélelt mandulás pisztráng vajas petrezselymes krumplival.
Akkor pénteken megint eszek a Lehelen a pompás lángosból. Meg egy véres hurkát: a pecsenyés az emeleti galérián isteni hurkát-kolbászt süt.
Utánna a halasnál kiválasztok néhány tepsiérett pisztrángot, magosembernél megveszem a mandulaforgácsot, valamelyik nénikénél a szép krumplit, petrezselymet.
A halakat sózom és a megtisztított belsejükbe egy-egy rozmaringágacskát , metélőhagymát és egy kis kakukkfüvet teszek. A pisztrángot fejével együtt sütjük, vétek levágni a fejét: Szalajka völgyben tanultam, hogy a legfinomabb halhús-falatok rögtön a fej mögött "tarkónál" találhatóak.
Pisztrángsütéshez jól jön a megfelelő méretű serpenyő amiben elfér a hal.
Pár evőkanál olivaolajban és egy kevés vajban sütöm. Nem kell hozzá sok zsiradék, viszont ügyeljünk arra, hogy a vaj meg ne égjen - tehát a jelszó: moderato.
A halakat mindkét oldalukon aranybarnára sütöm. Közben mandulaforgácsot piritok egy másik serpenyőben. Krumplit főzök és a felszeletelt krumplit egy egész vajjal és rendes mennyiség frissen vágott petrezselyemmel keverem.
A tányéron a pisztráng tetejére és mellé pirított mandulát hintek és mellészedem a vajasan gőzölgő petrezselymes krumplit.
Egy falatban érezni a zöldfűszeres gőzben párolódott, vajban-olivában sült pisztrághúst a pirított mandulával és vajas krumplival: mennyei. Lekisérni egy bő korty száraz hideg csabagyöngyével: abban a pillanatban úgy érzed, mintha belesnél a menyország kapuján.
