Nagyon szeretek sétálni. Bárhol. Itthon Esztergomban, idegen városban, zöldséges és gyümölcsöskertek között, folyóparton vagy erdőben - szinte mindegy. A lényeg, hogy nem sietek és nem akarok eljutni sehová.

Napközben be vagyok zárva abba a néhány négyzetméterbe ami az életterem. Itthon - vonat - metró - munkahely - vízművek;) és vissza. A séta során viszont valami újjal, valami többel találkozom. Megfürdöm a városban vagy a tájban amiben járok. A gondolataim a séta végére kitisztulnak, tisztábban látom a helyemet, a dolgomat. Lerázom a "láncaimat". ( Különösen ha hegyre megyek fel - majd onnan le )

 

 

“A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban, megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal.

Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek. Gondold meg, hogy a földön jársz és csillagok alatt sétálhatsz. Nagyszerű dolog ez.”

(Márai Sándor: Füves könyv - Arról, hogy sokat kell sétálni)

 

 

Leggyakrabban este megyek, legtöbbször úgy, hogy a napközben összeszedett feszültség benne van a tagjaimban - fáradt, kiégett aggyal - ahogy Pataki Attila énekelte gyerekkoromban azon a kazettán aminek egy bukósisak volt az elején.
Ilyenkor beletelik fél órába is amire lenyugszom és megérkezem abba az állapotba amikortól igazán öröm a séta. Kedves helyeimen jártam már napsütésben, hóban, sárban és esőben. Van, hogy találkozom valakivel de általában egyedül sétálok. Van, hogy megkivánom és leülök egy kerthelységbe - kérek egy sört és nézem az embereket. Közben a háttérben defregmentálódnak a dolgaim amik foglalkoztatnak.
Lazán, tiszta fejjel érek haza.

 

 

Ismerőseim gyakran szeretnék, ha tudnának úgy lődörögni, mint én. Ez a szabadság, gondtalanság, függetlenség semmiféle pénzen nem vásárolható meg. Hogy az ember sétálni tudjon, az adomány, éspedig az ég adománya. Ambulator nascitur, non fit. Csodálkozom, hogy délután, amikor már mindenki elolvasta összes újságját, az utcán nem tör ki az általános forrongás, és az emberek nem szélednek el a világ minden irányába egy kicsit csavarogni.

A sétának semmi köze ahhoz a higiénikus aszkézishez, amit az emberek egészségügyi okból tesznek. A mindennapi séta a nap kalandja. Az ember elmegy az élet forrásához. Amikor egy utazó megkérdezte Wordsworth inasát, hogy ura dolgozószobája melyik, így szólt: Ez a szoba itt a könyvtár, dolgozószobája azonban a kapun kívül van.

A séta a legjobb, ha az ember meg se gondolja, csak úgy elmegy kalap és kabát nélkül, este jön vissza, vagy éjszaka. Persze csak nyáron lehet, s ez a séta klasszikus ideje. Télen az előkészületek, az öltözködés az egészet megkeseríti. Sokan sporttal próbálják egybekötni. Ilyesminek nem vagyok barátja. Nagy cipő, meleg harisnya, vastag ing, kesztyű, szvetter, forró tea, vigyázni az időre. Egy síkirándulás csaknem annyi körültekintést kíván, mint egy bankrablás.

Külön varázsa van annak, ha az ember kelet felé sétál, vagy ha nyugatnak. Ha kelet felé megyek, akkor közeledem ahhoz a helyhez, ahol a nap kel, ahol az eredet van. Nyugat felé az ember a Heszperidák kertje felé halad. Nyugat a misztériumok és a költészet égtája.

Szeretek sétálva felfedezni idegen városokat - legalább a belvárost, vagy az olyan túristák által nem látogatott helyeket mint Rómában a Testaccio városrész.

Tudom, hogy merre induljak Prágában, Barcelonában, Helsinkiben, Amszterdamban, Brüsszelben vagy Münchenben és még sok helyen. Mindenhol sétáltam, bennem maradt a bejárt városrészek szerkezete. Nem nagyon szeretek múzeumba, képtárba járni. Nekem semmivel nem jelent nagyobb élményt élőben látni egy festményt mint egy albumban vagy renden felbontásban a neten. OK a nagy dolgok mint pld a szfinx az kivétel. Ellenben az utcákon lődörögni ! Meglátni hétfő reggel a kukáskocsit a Campo del Fiorin Rómában, Helsinkiben elmenni a parkban, pokrócon italozó diáklányok mellett, belenézni egy egyszerű kinai nyugdijas szemébe, érezni a harmóniát ami belőle sugárzik, pár percig csendesen figyelni Barcelonában a Rambla melletti piac kis büféjének apró tulajdonosát, vendégeit ... és megint csak :  beszívni a várost, amennyire lehet a részévé válni.

Nagy városban ha több napig vagyok akkor összvonalas bérletet veszek és ha kedvem tartja, csak úgy felülök valamire. Legritkább esetben van térképem. Ahol kedvem van leszállok, ha nincs kedvem ott maradni akkor felszállok egy másik villamosra, buszra. Túristának dolga van a látnivalóknál vagy a múzeumokban. Izgalmas leszállni Bécsben a villamosról, valahol a külvárosban ahol tényleg nincs semmi dolgom és ott körülnézhetek.

Nagyszerű dolog ez.